LELKISÉG

Nyilvános tevékenységének megkezdése előtt Jézus a Jordán folyóhoz ment, Keresztelő Jánoshoz, aki megkeresztelte őt. Jézus keresztelkedésével igent mond az Atya akaratára. Szüleink helyettünk mondtak igent az Úrnak, mikor megkereszteltek bennünket. –

Most rajtunk a sor!

Ferenc pápa így fogalmazott: „Igent mondani az Úrnak azt jelenti, hogy bátran átöleljük az életet, úgy, ahogy jön. Azt jelenti, hogy átöleljük hazánkat, családunkat, barátainkat, törékenységükkel együtt.”

Nemrég jelent meg egy könyv (pillanatokon belül nagy siker lett), mely a zöldlámpákról szól, és arról, hogy a sárga és piros előbb-utóbb zöld lesz. A könyv igazában arról szól, hogy ha az ember tudja, hogyan és mikor boldoguljon az élet kihívásaira, akkor élvezheti a sikernek azt az állapotát, amit úgy neveznek, „elkapni a zöldlámpát”.

Ahhoz viszont, hogy egy másik emberre, vagy Istenre igent tudjunk mondani, ahhoz először önmagunkra kell igent mondani.

Most rajtunk a sor!

Nagy Lajos diakónus, Pannonhalmi Területi Apátság 

Karácsonykor Máriával, Józseffel, a pásztorokkal, a bölcsekkel… sőt, az angyalokkal együtt rácsodálkozhatunk arra a mindent-odaadásra, amit Jézusban szemlélhetünk. Isten Őbenne és Őáltala mindent nekünk ad. Meg vagyunk ajándékozva. El tudom-e fogadni Isten ajándékait?

Ha hittel nézem az életemet, akkor könnyebb észrevennem az ő kezét az események mögött. Nincs mitől félnem, Velem van, előttem jár. Kiegyenesíti a görbe utakat. Egyetlen ember, betegség, vagy csalódás sem képes megállítani az Ő tervét. Amit megígért, az be fog teljesedni.

Imádkozz úgy, remélj úgy, mint a szentek: József, a pásztorok, a bölcsek. Mária, ölében az Újszülöttel, a hideg istállóban, emberektől elutasítva, teljes bizonytalanságban, az utazás miatt fáradtan, a szüléstől kimerülten, menekülni kényszerülve is így fohászkodik: a hit azt mondja, hogy bármi is vár rám, Isten már itt van velem.

Szalai Zsolt diakónus, Pannonhalmi Területi Apátság

Ismétlődő ünnepeken néha megkísért a gondolat: körben jár az életünk. Mi azonban, akik az Isten segítségével felé tartunk, tudjuk, hogy nem évenként ismétlődő körben járásról van szó. A szertartások ismétlődnek és nem az ünnep. Egy szerpentinen megyünk az Úr hegyére. Első látásra úgy tűnik, hogy ezen a szerpentinen most megint a tavalyi ponton vagyunk, ugyanarra a tájra látunk. De az eltelt esztendőben mások lettünk mi is és más lett a táj is. És ami a legfontosabb: a szerpentin természetének megfelelően mindent magasabbról láthatunk. Olyan részleteket is láthatunk, amelyek tavaly még nem látszottak. Az út folytatásához fontos részleteket, újabb feladatokat jelentő részleteket, de örömünket is teljesebbé tevő részleteket. Különös szerpentin ez a teljesség felé tartó. Vannak néha olyan menetek, amelyek alig látszanak emelkedni. Néha azonban komoly kapaszkodót jelent egy forduló, amelyen szaporábbá válik lélegzetünk. Azt hiszem, ez a mögöttünk levő esztendő, mindannyiunk számára az erősebb emelkedők közé tartozik. Most, a negyedik vasárnapon azt kérjük a bennünket megajándékozó Istentől, hogy sokszor adjon nekünk ilyen emelkedő szakaszokat. Olyanokat, amelyeket elvállalva felismerhetjük, hogy nem unalmas ismétlődésekből áll éltünk, hanem az ismétlődések az emelkedés eszközei. Hogy magasabbra jutva egyre jobban megértessük: mit jelent számunkra a Nekünk Adatott Fiú. Aki akkor tart igazán velünk – hiszen éppen azért jött – amikor igazán emelkedő szakaszokhoz érkezünk.

Pintér Ambrus atya, Pannonhalmi Főapátság

Advent 1. vasárnapjának evangéliumi szakaszában (Mk 13,33–37) Jézus háromszor szólít fel bennünket arra, hogy virrasszunk: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő. … Amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: virrasszatok!ˮ

Mert csak az vár jól és virraszt jól, aki szeret.

Milyen értékes az idő, amikor a szívünkben őrizhetjük azt, ami a világon a legdrágább a számunkra: a vágyat, hogy meglássuk az Urat. Mert az idő arra szolgál, hogy felszítsa és elmélyítse vágyakozásunkat. Bár közelebb jutunk Jézushoz, néha mégis úgy érezzük, hogy távolodunk tőle. Bár közelebb van a találkozás, mégis úgy tűnik, hogy végeláthatatlanul telnek az évek. Az idő alázatossá tesz Isten előtt, megtisztítja első, mindig csak rövid időre fellobbanó lelkesedésünket, és lassacskán olyan kicsivé tesz, amilyenek lényegében vagyunk: elvezet ahhoz, hogy szenvedélyesen és mégis békében várjuk azt, akit szeretünk, és aki sokkal jobban vár minket, mint ahogy mi valaha is képesek leszünk várni őt.

Fontos, hogy ne próbáljunk ravaszkodni az idővel; Istent csalnánk meg. Megszakítani sem szabad a várakozást; Istennel való kapcsolatunkat szakítanánk meg. Csendesen és alázatosan kell kitartani az időben, vigyázva, hogy ne szóródjunk szét vagy vesszünk el egyszerű időtöltésekben. Isten nagyobb, mint az idő, nagyobb, mint a mi várakozásunk, ahogy nagyobb a szívünknél is. De jelen van a mi időnkben, amíg be nem teljesedik az örökkévalóságban, amikor maga Jézus jön el, amikor, ahogy és ahol ő akarja. „Amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: virrasszatok!ˮ

(Részlet Anré Louf trappista apát szentbeszédéből. Fordította: Szita Bánk OSB)